A beton alól

[Verse 1]
A betonon lépkedek, a porban a múltam árnyéka vibrál,
Mindenki színész lett, ebben a torz, modern cirkuszban diktál.
A pénz meg a látszat, de én a csendben a valóságot nézem,
A tintám a vérem, a lapokon izzik az elfeledett képem.

Tizenhat sor ide kevés, ide egy egész életet kell vésni,
Nem lehet a sarkon a sült galambot tétlenül megvárni, késni.
A mutató körbejár, kattog az óra, a falakon a penész,
Az utca a tanárom, a vizsga kemény, a túlélés művészet, nehéz.

Azt mondják, felejtsem el, ami voltam, lépjek be a sorba,
De inkább maradok a sötétben, arccal a szélben, a porban.
A szavak a fegyverek, a rímek a golyók, a ritmus a pajzsom,
Nem adom el a lelkem semmiért, ezt a csatát végig kell hajtanom.

Mindenki siet, de senki se halad, csak pörög a mókuskerék,
Én meg a sarokról nézem a várost, ahogy a neonfényben elég.
Kattog a metronóm, dobban a basszus a mellkasom közepén mélyen,
Ez az én világom, az éjszaka lüktetése, a magányos éjben.

[Chorus]
Ez a hang a mélyből jön, a beton alól tör fel a fénybe,
Nem kell a korona, nem vágyom a hamis, olcsó dicsőségre.
Csak a sorok maradnak utánam, a papírra vetett valóság,
Amíg a szív dobog, nem törhet meg minket semmilyen hatóság.
Ez a hang a mélyből jön, a beton alól tör fel a fénybe,
Nézz a szemembe, és lásd meg, mi maradt meg az emberi észben.

[Verse 2]
Túl sok a duma, de kevés a tartalom, a filterek mögött a semmi,
Mindenki király akar lenni, de senki se tud már igazán szeretni.
A képernyő vakít, a lelkeket mérik lájkokban a neten,
Én meg a régi füzetem felett a soraimat egyenként vetem.

Ez nem a kluboknak íródott, nem fog erre táncolni a tömeg,
Ez a magányos éjszakák krónikája, ahol elkopik a szöveg.
Látom a srácokat a téren, a jövőjük ködbe vész a szmogban,
A remény csak egy kósza gondolat egy eldobott cigisdobozban.

De nem adom fel a hitet, hogy a szóval még hegyeket lehet mozdítani,
Hogy a sötét szobák mélyén a fényt újra meg lehet gyújtani.
A flow-om a folyó, ami átmos a városon, mindent maga alá temet,
Nem érdekel a divat, a trend, mert az idő úgyis mindent eltemet.

Maradok a földön, ahol a valóság még sebeket ejt a bőrön,
Ez a zene a szabadságom, a világ meg egy láthatatlan börtön.
De én kitörök belőle minden egyes megírt, kemény sorral,
Szemben a világgal, a csalódással és a ránk nehezedő korral.

[Chorus]
Ez a hang a mélyből jön, a beton alól tör fel a fénybe,
Nem kell a korona, nem vágyom a hamis, olcsó dicsőségre.
Csak a sorok maradnak utánam, a papírra vetett valóság,
Amíg a szív dobog, nem törhet meg minket semmilyen hatóság.
Ez a hang a mélyből jön, a beton alól tör fel a fénybe,
Nézz a szemembe, és lásd meg, mi maradt meg az emberi észben.

[Verse 3]
Na figyelj, a harmadik felvonás jön, a függöny még nem eshet le,
Túl sok a hamis próféta, aki a zsebedet és a lelkedet lesné meg.
Azt hiszik, a pénz mindent megvesz, a tiszteletet és a nevet,
De a hitelességet nem adják a boltban, azt csak kiér