izssscsak

Utoljára verset talán húsz éve írtam.
azt hittem ezt a lányt csak bírtam
megismertem s egyfolytában azóta csak papírra vések
egyszerűt, szomorút, boldogat
de már nem csak bírom, a fejem most is bólogat

Mert Lepattintottad a zárat,

Aztán jöttél, és berúgtad a sírom,

Virágokat szórtál szét —

A vég még várhat.


Már nem vagyok bezárva,

Már nem fuldoklom.

Fogtad a kezem, s kihúztál,

Lelked a lelkemen csúszkál,

Szebb lett minden szín és forma.

Újjászülesztettél Azóta.


Köszönöm, hogy itt vagy
eskü , akkor minden perc ajándék.

Nem tudom, meddig tarthat ez az álom,

De most kérlek, ne ébressz fel!

Hagyd, hogy ketten még tovább éljük,

Az érzés végre nem mostoha —

Nekem több ilyen nem adatik soha.

De most elmentél kilenc napra.

Tizenkétezerhatszázkilencven perc egyesével próbatétel.

Bárcsak inkább kilenc napig kómában lennék,

Csak kis só és víz kell, semmi étel.

Elvitted a színeket, most veled nyaralnak,

Engem meg idelenn hagytak.

Próbálom becsukni a szemem,

Ott nem fekete-fehér a táj.

Ott áll előttem a másik felem,

Rám néz tisztán,

Vágyik rám, s mondja: „Bízd magad rám!”

Szemhéjaim a gonosz agyam széthúzza,

A lelkemnek súgja:

Könnyebb lesz, ha most az érzések tompulnak.


ffhááááááááá

Felszívom magam, magamat magam ellen nem hagyom!
Ezt a Bébit másnak nem hagyhatom!

Minden apró szálat meg markolok, s közelebb húzok.


Miért ne lehetnék mi is csak egyszerűen boldogok?