izs

Utoljára verset talán húsz éve írtam,
Azóta esetleg vagy ötször sírtam.
Próbáltam felnőni az élethez,
Kemény lenni,gyengeséget nem érezni,
Nem akartam, hogy érzelmesnek tűnjek,
Egy felnőtt testbe szorult tinédzsernek.

De most a belsőm szétbaszta a zárat,
Nem látom a valóságot, csak az álmot.
Folyamatos monológok mennek a fejemben,
Hol Te mondasz valamit, hol én, átbeszéljük a világot,
Időt nyerek, amíg újra látlak.

Tudom, hogy ez már nem egészséges és rombol,
De ilyen, ha valaki azt ismeri meg, akire eddigre csak gondolt,
S rájön, hogy Ő létezik,
A szívem, a lelkem, az agyam mérgezik.

Rongyosra néztem már az összes képed,
Sokszor azzal kelek, meg többször azzal fekszem,
Óránként kelek fel, nyugtalanul alszom,
Nem lelem a helyem, már minden párna nyomja fejem.

Egyfolytában magammal pereskedek:
Eddigi életem dobjam a tűzbe?
Kezdjem újra, tisztán?
De lehet, csak egy pillanat lenne az öröm,
S nem kellenék már Neked!

Akkor is hálás lehetnék,
És élhetnék érettebb fejjel szabadon,
De nem az én csajom lennél,
Ezt nem akarom.

Benned megvan minden,
Amit eddig azt hittem, négy nőből lehetne csak kimenteni,
Benned megvan minden, amiért örökre lehetne rajongani.

Mardal a tudat, hogy nem szabadna ezt éreznem.
A világra miért nem később érkeztem.