TI NEGYVENEN-BALLADA

Katonák szolgáltak Kappadokiában,
Katonák éltek Szebaszte városában.
Szerették a hazát éltek haltak érte,
Testüket áldozták, ha a parancs kérte.
Volt nekik egy kincsük ez volt az ő lelkük,
Szívükben viselték a drága keresztjük.
Krisztus helye volt ott, melyet ők vigyázták,
Hitüket lelkükbe örökre bezárták.

Helytartó gyűlölte Krisztus követőit,
Nem tudta érteni kereszt viselőit.
Katonákat fosztott a tiszti rangjuktól,
Sokukat kérdezte, valljanak magukról.
Megbízta fővezért, hogy nézzen utána,
Van-e keresztény a dicső csapatában.
Remélte, hogy nincsen, mert haragra lobban,
Keserves halál lesz a jutalma nyomban.

Kérdezte a vezér, mert parancsot kapott,
Ilyet ő tagadni, még soha nem hallott.
Gondolta, hogy köztük biztos nincs keresztény,
Ha találna egyet, nem lenne az erény.
Ekkor negyven vitéz együtt előlépett,
Megvallotta hitét, amit vezér kérdett.
Egyszerre vallották, keresztény vagyok én,
Együtt ismételték, el nem hagyom azt én.

Kaptok majd büntetést, vezér fenyegetett,
Hatalmam van nekem a testetek felett.
A katonák mondták, lelket nem bánthatja,
Erőszakkal őket meg nem változtatja.
Egy hét után őket újra meghallgatták,
A főparancsnokkal megint megpróbálták.
Sikertelen volt az újra fenyegetés,
A helytartó döntött, akkor jön büntetés.