Ha rám borul a köd

Az új Nap sem világít szebben,
tegnapi fénye is elvész,
felhők takarják, sötét függöny,
árva könnyben, homályos képek.

….és csend, és néma kiáltás,
rongyos álmok veszte az éj,
Hold, ezüst udvarába temetett,
haldokló csillagok ragyogása.

Hajnal köszön ablakomba,
ködbe foszlik a tegnap,
még vérzik a seb, még sajog,
és az idő sem gyógyít.

Üvölt a fájdalom,
agyam oszlani látszik,
szívbe hasító szavak,
mint méreg, átkozott.

….és rám borul a köd
fényt takar, hogy ne lássam,
lázadni lelkem, rácsok mögött,
mert testembe szikla börtön várja.

De az idő csak megy, megy,
nem gyógyít, ahogy sokan hiszitek,
csak hasad a seb tovább,
és össze zsugorít, egészen kicsire.

Akkor, mint porszemet felkap,
repít a végtelen felé,
hogy megtaláljam azt, ki halott már,
de bennem még mindig él.