Egy eldugott kis rét

Amerre nézek ezen az eldugott kis réten,
színes virágok mosolya,
könnyű kis fejük a napra néz,
szirmaik mint láng lobog,
arcukon nincs pír, nincs szégyen,
tiszta égi permet van, nincs pocsolya,
nincs gyilkos emberi kéz,
és zümmögő apró csodák szíve vidáman dobog.

Lágy szellő simogat s a delelő Nap,
köröttem morcos fák
vigyázzák a pillanatot,
őrzik a rét törékeny kincseit,
szinte félek közelébe menni,
és lassú imámba kelnek életre az apró csodák,
s a lélek mintha szabadon engedtem volna,
leveti városi bilincseit.

Olyan vagyok, mint szurokban fogant mag,
ki először látja a kék eget,
és forog körbe, körbe mert szédülni akar,
mert a sok megélt év után miért csak most,
miért takarták a koszos gyárkémények,
hol örült az ember ha levegőt vehet,
hogy munka utána a város széli italmérő bűzében,
apakén tisztelje a dagadt kocsmárost.

De ma felhőre ültem,
arcomon mosoly ragyog,
már több vagyok mint nincstelen,
sokkal, sokkal gazdagabb,
mert magamban őrizhetem amit itt kapok,
míg én semmit sem adhatok,
csak könnyem éltető cseppjeit, s vékony hitemet,
mi azóta sokkal, sokkal vastagabb.