Ha már nem foghatom a kezed

Csak csendet akarok, fogni kezed,
képzeletben, még úgy is, hogy nem érintelek.
Simogatni, mint langyos szellő nyári éjszakán,
mikor ezernyi csillag apró fénye hasítja az eget,
s közben a magány nehéz terhét rakja rám.
Ha foghatnám kezed, valami megmozdulna idebenn,
hol játékos ritmus, hol keserves kín,
egy tisztán kitárult szív és becsapják megint.
Hamisan pislákoló kis láng, de mégis éget,
míg apró tüzének könnyzápor vet véget.
Szikla lesz, vagy kemény acél, mi véd,
bántani nem enged, nem megy már eléd,
mint hűséges ebed és nyalja kezed,
mert neked jól esik, nyújtod megint,
hadd nyalja kedved szerint.
Ha foghatnám kezed, bár nem foghatom,
nincs már álom, nincs már hatalom,
nem segítenek a hamis gondolatok,
mik agyamba az ideget tépik, cibálják,
hogy semmivé lettem azt kiáltják.
Hisz a semmi megfoghatatlan, nem is létezem,
egy üres lélek bolyong a mindenségben,
majd eltűnik, mint párás lehelet a levegőben.