Néma már a dal

Hangtalan a zongora,
néma már a hegedű,
csend tavába az utolsó dal,
mint súlyos kolonc elmerül.

Ott a mélyben, hol nincs határ,
szörnyek ülik nászaik,
vak sötétben temetve el,
elhullt lelkek álmait.

Megszűnik az álom,
mögötte csak űr marad,
olyan súlyos ott a sötét,
hogy nem álmodhat újakat.

Nem lesznek már dallamok,
szerelmetes szép szavak,
az idő vaskos koszorúján,
lobog már a gyászszalag.

Lenn a mélyben, föld szívében,
csak a néma dal marad.