Én ha sírok, csak magamnak sírok, az én könnyem nem gyöngy, csak egyszerű sós lé, de letörölhetetlen, hiszen most a szív zokog.
Legyen könnyű neked a föld. De az én szívemről ki veszi le a terhet?
Tudom, hiába lázadnék, hiába üvöltenék, hiába próbálnám kikaparni az igazságot, tehetetlen vagyok.
Pedig nem is esett. A Napba nézve kerestelek, csak lássam lelked halvány mosolyát, hogy elűzd belőlem a bánatot, de már túl messze vagy, nem tudod.
Már a végtelen útja a tiéd, lehet néha visszanézel, olyankor egy csillag fényesebben ragyog, és elered a könnyfolyó, próbálom nyugtatni magam, nincs baj, csak a szív zokog.