Nem bánom!

Te vittél el mindent, még azt is, amit nem kértem,
A szívemből fényt téptél, s helyére árnyékot mértél.
Míg én hittem, te csak játszottál a lélegzésemmel,
És most bennem hallgat minden, ami egyszer énekelt,
De nem bánom — csak a csend maradt, és jobb, mint a félt reményem.

Olyan könnyű volt neked a szavamra lépni, mint sárba,
Pedig én templomként őriztem, amit te kigúnyoltál ma.
Az emlékeid bennem rozsdás kulcsok, lezárt ajtókhoz,
És ha néha még fáj, az csak azért van, mert túl igaz volt,
De én nem bánom — így legalább tudom, ki maradt állva.

Nem jössz vissza — és ha mégis, bennem nem találsz hazát,
A szívem falán már nem neked világít a parázs.
A néma sóhaj bennem most már inkább üvöltés,
Hogy én adtam szárnyat, te meg cserébe elvetted az ég helyét,
De nem bánom — most végre érzem: élek, nem csak várok rád.

Tartsd meg a múltat, nekem már nem kell, csak a jövőm,
Amit nem kell könyörögnöm, nem kell kimondanom előbb.
A szeretet bennem nem halt meg — csak mélyre záródott,
Mint kő alá bújt tűz, ami akkor lángol, mikor más már fáradott,
És nem bánom — mert egyszer még valakiért újra dal leszek, nem seb.