Óda a sorshoz

Megszülettünk s miénk lett az idő, soha nem fénytelen,
Jó Anyánk vigyázott ránk, hogy ne legyen ez védtelen.
Akkor nem tudhattuk, hogy az élet lehet kínzó gyötrelem,
S nem vigyázhat életünkre jó Anyánk majd végtelen.

Élveztük a gyermek ártatlan, naiv, vidám szép életét,
Nem tudhattuk előre, mindez csak szertefoszló buborék.
Gyermekként könnyű színes buborékban éltünk,
Az összes gond és bajt még nem fogta fel énünk.

Akkor még fel sem tűnt, hogy a világ zord és komor,
Hogy nem minden szép, és lesz majd bánat, nyomor.
Nem tudtuk még mi várhat ránk, mitől kell majd félnünk,
Hogy milyen sors vár minket miben kell majd élnünk.

Hirtelen felnőttünk s mi lettünk gyermekünket féltők,
Féltő szárnyaink kitárva, jövőjüket őrzők.
Hiába vigyáztuk törékeny életük mint anyánk féltő szíve,
A sors közbeszólt s mérte ránk baját a jót is félrelökve.

Te, ki életünkön át mindig velünk tartasz,
S igazából magadról te sors semmi jót nem mondasz.
Te, ki hű társunk vagy jóban és a rosszban,
Részünkként hordozunk minden nap magunkban.

Az én lelkem választott, mégsem ismerlek,
De minden nap minden percében érezlek.
Történjék velem akár rossz, akár jó,
Te részese vagy, hisz te vagy az okozó.

Sok munkát adsz, mit el kell mind végeznem,
Ami vagy sikerül vagy nem ebben az életben.
A legszebb része, hogy nem is tudom,
Hogy igazából mi is az én nagy feladatom?
Csak találgatok, mi is az igazság,
Hogyan érhető el a tökéletes nagyság.
Hová születünk és hová halunk,
Mire jó, és miért kapjuk feladatunk?

Az igaz mindig az, mit igaznak hiszünk,
És amit utunkon végig mind magunkkal viszünk.
Ebben a pillanatban ember vagyok, s holnap csak egy lélek?
Így tartasz velünk te sors! mintha nem is ismernélek.