Toboló vihar

Gyöngybefűzött emlékeid morzsolod,
mint rózsafüzért, imád az eget ostromolja,
mert nincs ki szenvedő lelked átkarolja.
Egyedül vagy, a magány szegül társadul,
mennél, de nem tudod mi vár a hegyen túl,
inkább vársz, talán a vihar elvonul.

Puha pázsiton lépkednek a letűnt korok,
talpuk alatt ezernyi élet nyikorog,
menekülnél, hogy ne fájjon még,
mikor csendben rádszakad a szürke ég.
Tombolj te átkozott, tombold ki magadat,
ne kíméld már úgy is szenvedő fiadat.
Mennydörögj, szórd halálos csókodat,
felperzselt föld jelezze gyászos útadat.

Mikor a vihar elvonul, körbenézel,
pusztulás romjain félsz, hogy elvérzel,
dühösen szidod, átkozod sorsod,
rongyos gúnya az élet, sírva hordod.
Nem érted miér élsz még,
hisz áldott lesz a nap, ha elér a vég.

Mert a síron túl már nincs fájdalom,
csak egy darab test, mit a lélek elhagyott.
Szürke lélek volt, sohasem ragyogott.
De az élet megy tovább, nem áll meg,
lesznek még szörnyű viharok,
gyötrelmes, keserű sorsok,
színtelen gyűlölt hétköznapok.