BALLADA AZ APRÓSZENTEKRŐL

Elpihent a hold az égen,
Bús fény ül a hantokon,
Gyenge porhüvely csöndjében
Anyák sírnak szótlanon:
„Nem haltok el, csak fényben éltek.”

Szellő száll a sírok felett,
Suttogása meg-megér,
Mintha angyal szólna csendben,
Szívek mélyén szól a vér:
„Ne sírjatok, mi égbe tértünk.”

Kis bölcsőtök földbe zárva,
Nem ring többé, nem dalol,
Ám az égben lángpalástban
Tündököltök hajnalon:
„Ne sírj, anyánk, a menny hazavár.”

Gyertyaláng, mint csillag éke,
Könnyes arcra fényt vetít,
S ki itt maradt, gyászba öltve,
Belső hangot hallja mind:
„A szeretet örökkön él.”

S ha hajnal jő, s a fény kiszök,
Csöndre hajlik már a táj,
Ott, hol egykor kis szív dobbant,
Most az Isten csöndje vár:
„Nem vesztek el — csak hazataláltok.”