Ketten, mégis egyedül

A szobámban még itt maradt a hangod,
pedig hetek óta nem szól senki hozzám.
A pulcsid a széken, nem vettem fel,
mintha így tovább maradnál egy kicsit velem.

Azt mondtad: „most nem megy”, én bólintottam,
de belül minden szó bennem maradt.
Erős voltam, legalább úgy tűnt,
de azóta minden este benned alszom el újra.

Nem veszekedés volt, csak csend,
és néha az fáj a legjobban, hogy nincs mit megbánni sem.


Ketten voltunk, mégis egyedül,
ugyanazt akartuk, csak rossz időben, belül.
Nem lett belőle harag, se nagy szakadás,
csak két szív, ami elfáradt egymásnál.

Láttam rajtad, hogy maradnál még,
de én akkor túl fáradt voltam az „örökké”-hez.
Nem azért mentem el, mert nem fájt,
hanem mert féltem, hogy tönkretesz, ha tovább csináljuk így már.

A telefonon még ott a neved,
néha megnyitom, aztán bezárom csendben.
Ha kérdeznék, azt mondanám: „jól vagyok”,
pedig csak nem tanultam meg nélküled élni ott.


Nem volt rossz köztünk semmi igazán,
csak néha a szeretet is kevés talán.

Ketten voltunk, mégis egyedül,
ugyanazt akartuk, csak rossz időben, belül.
Nem lett belőle harag, se nagy szakadás,
csak két szív, ami elfáradt egymásnál.


Ha egyszer más karjaiban leszel,
remélem, jobban tudsz majd maradni ennél.
Ha egyszer mást szeretsz majd rég,
remélem, nem azért, mert én kevés voltam neked még.

Nem haragszom rád, csak hiányzol néha.
Én se rád — csak arra, ami lehetett volna.

Ketten voltunk, és az elég volt akkor,
csak nem tartott örökké, bármennyire akartuk.
Nem lett belőle rossz emlék, se seb,
csak egy szomorú dal egymásról — és ez lett a vége.