Borban a szív

Hogy mondjam el legszebben Neked, hogy Te vagy a mindenem,
Hogy szavak nélkül is érezd folyvást: ez igaz szerelem?

A háztetőkön meg-megpihen a szelíd napfény,
Téged nézlek hűvös borospoharam torz tükrén,
És azon töröm tintás fejem buzgón, csendesen,
Hogyan lett szívem szíved rabja végérvényesen.

Ringatja a város élénk zaját a tompa csend,
Csillogó mosolyodtól szoruló szívem örvend,
Hatalmas árnyékot terít felettünk az idő,
Veled az élet egy finom mézédes bor, pezsgő.

Ülök veled... borunk mézes, aranyfénye csillan,
Az idő társaságodban kámforként elillan,
Miközben lesem két gyönyörű, lángoló szemed,
Átkarol az est, s az árnyék takaróként lefed.

Csókodra vágyva iszom meg az utolsó korty bort,
Úgy érzem, az Isten engem puha tenyerén hord,
Mert ambróziacsókod az ír minden sebemre,
S viszontszerelmed az áldás az én életemre