Lépések

A pillanat olvadt, el folyt,
a félhomály árnyéka elhagyott,
érces hang búcsú dalt dúdol,
távol vagy, és én távol vagyok.

Festem magamnak a múlt árnyait,
át rajta vad csábítás ragyog,
látni az éjt, milyen gyönyörű,
s hiszem, a hold hajnala én vagyok.

Lángot vet bennem a büszkeség,
bús ígéret kísér, és belém karol,
átvezet az üres napokon,
míg bennem a múlt a mával dacol.

Mégis, ketten összeállnak,
kővé dermed bennük az idő,
elvetik magját a jövőnek,
és csendes akarással várják míg kinő.