Te mindig jobban tudod

Reggel jössz, mint a napfény — de nem hozol meleget,
A mosolyod mögött ott lapul az ítélet.
Mások előtt hős vagy, köztünk meg király,
Ha senki sem néz, már máshogy dumálsz.

Hej, hej, te mindig jobban tudod!
Mi csak bámuljuk, hogy mekkora okos vagy ott!
De ha nincs közönség, már barát vagy hirtelen,
Mondd csak, mikor lesz belőled rendes ember, nem jelenet?

Fények közt állsz, te vagy a világosító,
De a lelked sötétebb, mint a reflektor mögötti folt, jó?
Parancsolsz, de csak addig, míg figyelnek rád,
Aztán könyörögsz, „ne haragudj már”.

Hej, hej, te mindig jobban tudod!
Mi csak bámuljuk, hogy mekkora okos vagy ott!
De ha nincs közönség, már barát vagy hirtelen,
Mondd csak, mikor lesz belőled ember, nem szerep, öregem?


És amikor a főnök jön, te már hajolsz is,
De mögötte mi vagyunk, és mindenki tudja, ki is.
Nem kell a feszültség, nem kell a póz,
Csak egy kis őszinteség — az lenne a jó!

Hej, hej, te mindig jobban tudod!
De ma este mi nevetünk rajtad, haver, sorry, no joke!
Táncol a banda, te meg ott állsz komolyan,
A reflektor ég, de a lelked már… kihunyt, öcsém!