A SORS-SZONETTKOSZORÚ

Megállni kéne tán az utcasarkon,
A házak ablakában él virág,
Üveg mögött csodás a fényvilág,
De függöny eltakarja mindig arcot.

A sarki utca zsongja rég- zenét,
Amely keverget édes álmodást,
Mit összetört egy új találkozás,
Igaz mesét tovább mesélem én:

A sarkon álldogált a koldus ember,
A ráncos arca nézeget fel égre,
Nehéz a szó, de szív előkereste.

Ma bennem él találka régi képe,
A koldus életét e dalba festem,
Üres kezek kitárva sírnak éghez.

Üres kezek kitárva sírnak éghez,
A reszkető tenyér, - ki látta már -,
"virágkehely", mi porszemekre vár,
Mi holnapot teremt az újra léthez.

Talán kevés, ki érti, mit jelent
E vágy, s kehelyben űr, mi hívogatja
Örök reményt: zenélne morzsa hangja,
Nyitott kezekben új garas csevegne,

Remegve néz, ha hall harangzenét,
Füleknek édesen dalol, s meséje
Imára hívja gazdagot, s szegényt.

Magas torony, mi hinti szerte szépet,
A hangja újra s újra zeng feléd,
Az égi angyal integet le néked.

Az égi angyal integet le néked,
A csillag úton érkezett közelbe,
Röpítik őt az égi fellegek,
S a fénysugárban úsznak új remények.

A hangja fénysugár, figyeld a fényt,
A fényt keresd, a csillogó reményed,
Az angyalok fonása messzeségben,
A fény a kezdet, és sötét a rém.

Az angyalokra vár a küldetés,
Megóvni életet, ha ár sodorna,
Terelni azt a szép s a jó felé.

Megállni kéne, hol sirám honol,
Mosoly varázsa integetve néz,
A tett csodája hozza szép mosolyt.