Egy gondolat bánt engemet

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Elsorvadni, mint a gyík a fűben,
Melyet elrág a titkos féreg;
Elégni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Földindulás rázkódó árja dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
S piros zászlókkal és a zászlókon
E szent jelszóval: „Világszabadság!”
Ezt harsogják,
Ezt harsogják kelettől nyugatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harcz mezején,
Ott folyjon az ifjuivér ki szivemből,
S ha a csatazajban utolsó szavam
A fegyverek ropogása közt elhal,
A harsány trombita hangja nyomja el,
S a paripák robogása,
Mely a győzelemre rohan.
S ott a tetemeket, a közös sirágyban,
Hadd temessék el a hősöket mind,
Kik a szabadságért estek el.
Szent világszabadság! a te ünnepeden
A hősök hamvai meg fognak emlékezni ránk.