ÁRNYÉKFÉNY

Az éjszaka lassan ráborul a városra,
a fények csak nézik, ahogy eltűnünk.
Nem kérdezel semmit, mégis mindent értesz,
mintha a csend lenne a közös nyelvünk.
Te vagy a vihar, amit nem akarok elkerülni.
A szemedben egyszerre van béke és káosz.
Minden lépésed közelebb húz hozzám,
és már nem tudom, hol végződsz te, és hol kezdek én.
Mondhatnak bármit, a zaj messze marad.
Ez az éjszaka nem kér engedélyt senkitől.
Csak ketten vagyunk, a város alszik,
és a hold vigyáz arra, amit nem mondunk ki.
Ha egyszer eltévednék a saját gondolataim között,
te lennél az a fény, amit követnék.
Nem azért, mert hibátlan vagy,
hanem mert melletted önmagam lehetek.
Lassan múlik az idő, mégsem sietünk.
A pillanat többet ér minden ígéretnél.
A világ forog tovább, de mi maradunk,
mintha ezt az éjszakát csak nekünk írta volna az ég.
Ha holnap minden megváltozna,
én akkor is ugyanúgy rád néznék.
Mert vannak emberek, akik csak elsétálnak mellettünk,
és vannak, akik örökre nyomot hagynak bennünk.
Te vagy az a nyom, amit nem akarok eltüntetni.
Az a történet, amit nem akarok befejezni.
Amíg dobban a szívem, mindig lesz egy út,
ami visszavezet hozzád.