Vörösmarty tétel

A Duna partján új hajnal ébred,
Lángol a lélek, a szó most fegyver.
Puszta-Nyékről indult egy vándor,
Zalán futásán lépdel a nemzet.
Széchenyi hittel, Kossuth szavakkal,
Építik mind, mi romban állt egykor.
A tavasz zöldell, a béke izzad,
Megmozdult végre a régi hon. 


Hazádnak légy híve, ó magyar!
Rendületlenül, míg a szív takar.
Megfogyva bár, de törve nem,
Ez a föld a sorsod, a végtelen.
A nagy világon e kívül nincsen hely,
Itt élned, halnod, s bízni kell! 


Pozsonyi termekben halkul a szózat,
Bécsi sötétség béklyót kovácsol.
De felkel a nép, s a múltba tekint vissza:
Árpád és Hunyadi vérét a föld issza.
Két út áll előttünk, a jövő egy látomás:
Vagy büszke felemelkedés, vagy néma pusztulás.
Herder jóslata suttog az éjben,
Hogy nyelvünk elvész a népek tengerében. 


Hazádnak légy híve, ó magyar!
Rendületlenül, míg a szív takar.
Megfogyva bár, de törve nem,
Ez a föld a sorsod, a végtelen.
A nagy világon e kívül nincsen hely,
Itt élned, halnod, s bízni kell! 


De a vész kitört, és mindent elsöpört.
Emberfejekkel labdázott az ég,
A szellem világa sötétbe veszett rég.
Világos után a remény elszállt,
Nem kaptunk babért, csak hideg halált.
Most tél van, és csend, és hó, és halál,
A megfáradt költő már csak romokat talál. 


A természet újul, zöldell a fás szár,
De a magyar hazának nem hoz már tavaszt a nyár.
A föld csak hazudja a jókedvet s ifjúságot,
Elvesztettük mind a szabad világot.
Hová tevé boldogtalan fiait az Isten?
Kérdezi a rapszódia a néma semmiben. 


Egyik oldalon a hit és a parancs,
Másik oldalon a jég és a kapocs.
Szózat kiált a viharos múltból,
Előszó zokog a véráztatta porból.
De a szív mégis zakatolva veri át:
Óvd meg, ember, a hazád és fiát...