Lélekmadár

Fenn a hegyek fiaként éltem,
láttam a büszke sasmadarat,
az ég kékjében fürdött, s vitte,
karmai közt a napsugarat.

Repülnék veled a magasba,
te büszke madár, szállj szabadon,
ha lélek kell, bár bús, de vinnéd,
vigyed, én így is neked adom.

Szivárvány felett vidd, hogy lássam,
mit hagyok, zajt vagy néma csendet,
ki szeretett, vagy én csodáltam,
az ugye tovább él majd bennem?

Oda szállj, hol érintetlen a csend,
ahol magam vagyok magamnak,
erdő közepébe, rejtsél el,
az ismeretlen nem sirathat.

Fénytelenül keljen fel a Nap,
mi jó, az legyen láthatatlan,
mert a szív, ha magába zárja
magát, még nem lesz halhatatlan.

Te madár, te lélek madár, most
karmaid közt vergődőm, látod,
fázom, mert olyan üres a csend,
ha lépnék, léptem nem vigyázod.

A szakadék mély, bajom eshet,
szállni nem tudok így egyedül,
ha magaddal viszel az égbe,
majd egy angyal nekem hegedül.