Egy régi nyár emléke

Tűz lobban, széllel táncra kel,
parázs szeme sír és búsan énekel,
az emlékek egére szökik most lángja,
mert ott fenn, minden csillag a barátja.

Fény- országútján robog a gondolat,
mi tegnap még végtelen, ma, csak egy pillanat,
s ott hevernek sorban az idő gyöngyei,
mint kalászt az arató, marokba szedi.

Nyár volt, vidám, kacagó nyár,
ott kóborolt a parton, meg egy ifjú pár,
kéz a kézben, ragyogtak egymás szemében,
várva, hogy szívük apró kapuján a szerelem belépjen.

Selymes homokba süppedtek a vágyak,
nem kellettek akkor még pihe-puha ágyak,
csak a csillagok mosolya, az éj bársonya,
meg a nyári szellő szégyenlős fuvallata.

De a nyárnak akkor hamar vége lett,
az idő is begyógyította a megsebzett szívet,
bár a csillagok mosolya most is olyan szép,
mint a bennem felsejlő régi-régi kép.