Elmúlt valami

Az éjszaka fekete bársony leplét,
fellebbentette a hajnal.
Haragosan, vörösen izzó szemével,
ránézett a világra.

A vidám nyár messze ment,
most tél van, zord és hideg,
mintha el akarna veszejteni,
húsomba mar, és fáj.

Könnyem hiába folyik,
torz mosolyom, talán örök,
s minden mi átkozott
nehéz teherként nyom,
görnyedt hátamon járja
dühös táncát,
és a föld gyászosan kemény.

Gyenge vagyok, bár
szállni szeretnék,
de oly messze az ég,
már nem kék,
szürke, mint a tűnő napok.
Nem angyalszárny,
korbács simogat most,
tüskés drót bilincse
az átkozott szavaknak,
fogva tart, és mar, és fáj.

Néma kiáltásba szorul a lélek,
mert börtön ez is, örök büntetés,
az út pora is belepte léptem,
csak a semmi emlékeztet,
valaha itt jártam én is,
ez volt az iskolám,
de megbuktam.

Talán rossz volt a tanár?
Nem hiszem.
Az a nyár már messze jár,
most tél van, hideg, és fagyos,
és csendben a köd mögé bújok,
láthatatlan, a semmibe.