A kimondott híd

Két part között a szakadék mély,
az egyik múltat, a másik jövőt remél.
Az egyik parton a „bezzeg az én időm”,
a másikon a türelmetlen, zajos erőm.

És köztük a csend, mi egyre csak nő,
mint meg nem értett, árva idő.
De az asszertivitás nem csata, nem fegyver,
hanem ahogy az ember egy másikat emel.

Nem jelenti, hogy elhalkul a saját szavad,
de nem is tiprod le vele a másikat.
Ez az a tánc, hol a lépésed tiszta,
s nem vágysz a bántó, vak diadalra.

„Látlak téged” – súgja a tekinteted,
és a gőgöd helyett te nyújtod a kezed.
Mert aki asszertív, az belülről szabad,
nem épít várat, szavaival kulcsot ad.

Tiszta szívből, szándékból dalol az őszinte lélek:
„Ez az én vágyam, de tisztellek téged.”
A híd nem kőből, szavakból épül,
mert a szív eme gyöngysortól megszépül.

Nem kell, hogy ugyanazt a nótát fújjuk,
elég, ha a közös ritmust el nem rontjuk.
Az öreg fa árnyékot, az ifjú hajtást ad,
s a híd alatt a folyó békésen szalad.

Ne félj kimondani, mi fáj, de ne bánts,
legyen a szavad gyógyító, tiszta palást.
Mert a híd te magad vagy, a szeretet maga,
generációk közös, igaz válasza.

S ha a túlpartról valaki végre feléd lép,
meglátod: a világ kerek, és benne minden ember emeli fényét.