Minden dalom, versem csak törmelék, pillanat-életem szilánkja, mit a halál tesz majd lapátra. Mégis szeretném elmondani még a boldogság káprázatát, amely vasmarkú fájdalmak között is annyiszor rám talált. A tüskéket hitemnek rózsafáján, s konok kapaszkodásomat a Gondviselés szalmaszálain, mikor cserbenhagytak az álmaim. Az események könyörtelenségét s azt a csodát, ahogyan mégis mind hasznomra vált. Beomlott reménységek romjain tücsökmuzsikás szavak vigaszában az örök érvényű mesék mindent megoldó képletét, s ahogy felrázták alvó szívemet a szeretet áramütései, amikor emberszemek sugarával emberen túlról üzent Valaki. A harcokat hitvány magammal, amikor elfordult az angyal; kétségeket és bizonyságokat, egész esendő voltomat, s közben a kegyelem keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit lehajtott fejemen. Lassan elengedő gyökereimben érzem a remegést, s egy mámorító titkot, hogy élni nagyon szép volt. Csak ezt akartam elmondani még.