Mécses az éjben

Volt idő, testvér, mikor az esti csendben
együtt hallgattuk az Urat a szélben,
s a rigó hangja, mint rejtett üzenet,
Isten felől szólt át a fák felett.

A hosszú utak, az éjjeli séták,
a templom csöndjén átszűrődő fényár,
mind őriznek valamit kettőnkből még —
egy Krisztus felé hajló testvériséget.

És jött a seb. A nehéz emberi óra.
Mikor a szív nem talált rögtön szóra.
Mikor a szeretet is fájni tudott,
s a csend alatt sok ki nem mondott dolog zokogott.

De az Úr nem engedte el kezünket akkor sem,
ott maradt köztünk a kegyelem csendesen.
Mint mécses, mely bár remeg a sötétben,
mégis világol hűségesen.

Most már tudom: nem az a mély szeretet,
mely soha nem hordoz sebet,
hanem amely újra egymás felé indul,
és Krisztus fényében megtisztul.

Hálás vagyok érted. A bizalmadért.
Az imáidért. A csendes szavaidért.
Hogy amikor elfáradt a lelkem nagyon,
te ott maradtál mellettem az úton.

S én is hálát adok érte újra és újra,
hogy testvért kaptam benned ezen az úton,
itt, a mulandó föld porában —
de örökkévaló szeretetben.

S ha majd az út ködös lesz és nehéz az ég felettünk,
ha terhek húzzák csendben megfáradó szívünk,
tudd: nincs olyan távolság, nincs seb és nincs határ,
mely miatt ne lennék melletted, testvér, bármi vár.

Mert amit Krisztus szeretetből egyszer összekötött,
az nem vész el végleg emberi törések között.
Így állok melletted csendben, imában, szeretetben —
hálával az Úr előtt, hogy testvért adott benned.