Zombik Elől

Futok az éjben, a város már halott,
A sikátor mélyén a szívem zakatolt.
Csoszog a horda, a lépteik vakok,
De érzik a vérem, a szaguk alattam ragyog.

Zombik elől futok, de nem adom fel,
A világ kifordult, de bennem a tűz él.
Ha jön a sötét, én akkor is megyek,
Mert élni akarok, és élni is fogok – érted.

Törött kirakatok, üvegcserepek csattannak,
A múlt emlékei lassan porrá szakadnak.
A város egy pálya, túlélők maradnak,
A többiek árnyak, akik rám vadásznak.

A tetőkön ugrálok, mint egy parkour-isten, A horda alattam hörög, de én még itt fenn.
A szél a társam, a hold a díszlett,
A remény a zsebemben – még nem vesztettem.

A rádió recseg, valaki még beszél,
„Ha hallasz, gyere északra, ott még van esély.”
A hangja remeg, de a szavai kemény,
Új cél a fejemben – indulok felé.

A földön egy térkép, vérrel rajzolva,
A túlélők útja, minden pontja harcba.
A zombik közt járni olyan, mint táncolva
Átsétálni a halálon – mégis megoldva.

A hídon túl füst száll, valaki még él,
A távolban lövések – valaki remél.
A szívem gyorsul, a lábam tovább lép,
Mert tudom, hogy egyszer véget ér a sötét.

Egy elhagyott kocsiban találtam egy fegyvert,
A cső hideg, de a lelkemet melegíti meg.
Nem vagyok katona, de most az leszek,
Ha kell, a világért mindent megteszek.

A zombik közt futni olyan, mint álmodni,
De az álom rémálom, nem lehet megfordítani.
A félelem bennem próbál gyökeret verni,
De én nem hagyom – inkább tovább megyek menni.

A falakra festve: „Nincs több remény”,
De én nem hiszem el – túl makacs a vér.
A túlélés bennem egy ősi törvény,
A világ romjain is leszek még élő lény.

A holdfényben látom, hogy jön a nagy horda,
Mint egy fekete hullám, ami mindent elnyel oda.
De én nem állok meg, futok tovább, komám,
Mert a végén vár valaki – talán.

A csatornák mélyén visszhangzik a léptem,
A sötétben bármi lehet, mégis tovább nézem.
A fény felé tartok, mert ott van az élet,
A sötét mögöttem marad – nem félek.

A zombik lassúak, de sokan vannak,
Mint a gondok, amik rám szakadnak.
De én egy harcos vagyok, nem adom magam,
A végsőkig küzdök – ez az én utam.

A távolban meglátom az északi fényt,
A remény színeit, ahogy festik az ég szélét.
A lábam remeg, de a lelkem még él,
És tudom, hogy egyszer véget ér a veszély.

A kapuhoz érek, túlélők várnak,
A szemükben fény – ők még hisznek a csodákban.
A múlt mögöttem, a jövőm a vállam,
De végre megérkeztem – nem hiába vártam.

Most már együtt állunk, új világot építünk, A romokból felkelünk, mint tűzből a Főnixünk.
A zombik még jönnek, de mi nem félünk,
Mert élünk, harcolunk – és végül győzünk.

Zombik elől futok, de nem adom fel,
A világ kifordult, de bennem a tűz él.
Ha jön a sötét, én akkor is megyek,
Mert élni akarok, és élni is fogok – érted.