Örökké

Lassan peregnek a percek, órák...
Minden homokszem zuhanó sikolya
örömteli, kélyes borongással tölt el.
Tudod, hogy éganya vissza fog jönni.
Visszajön érted, megfogja majd kezed,
azzal az oly áhı́tott ölelő ráncos, meleg
és túlontúl szerető, gondoskodó kezével
és elvisz oda, odaát.
Oda, ahol minden bánatod
és minden fájdalmad egy ajándék
az örökkévalóság oltárán.
Egy utolsó mosoly a valóság
léttelen arcába, s tovább, tovább
a láthatatlan birodalomba.
A titkok templomaiba, melyek
ősi bástyái egy világnak, ahová tartozol.
Világtalan szemeiddel látod az árnyak
rituális táncát, mellyel életre csalják
a csalka fényt, börtönét a létezésnek.
Gondolataid láncai millió darabra törnek
szét és hullanak le a mélységes ürességbe.
Akaratod fejet hajt
az túláradó Üresség szı́ne előtt.
Tudatod jégszilánkként
olvadnak ki nyitott ujjaid között.
Ismerős hangok suttognak, dalolnak
füledbe, létezésed visszhangjai,
melyeket magadhoz ölelsz még
egyszer, mielőtt magába olvaszt
a végtelen