A legnehezebb mindig a csend, ami köztünk feszül és a tekintetedben él. Ott lobb

A legnehezebb mindig a csend,
ami köztünk feszül és a tekintetedben él.
Ott lobban a láng, amit én is őrzök,
a vágy, ami bennünket perzsel, csendben, láthatatlanul.

Minden mozdulatodban ott a válasz,
amit kimondani félsz,
minden pillantásodban ott a vallomás,
amit elrejtesz.
És én érzem: a kémia nem hazudik,
ez több, mint pillanatnyi illúzió,
több, mint a levegőben sistergő feszültség.

Mégis ott áll a fal,
az árnyék, a választás,
amitől félek, hogy sosem születik meg.
Én mezítláb az esőben várok,
remélve, hogy kimondod egyszer a szót:
"téged akarlak."

A bizonytalanság lassan felemészt,
mint csendben kúszó tűz,
ami talán sosem lobban lángra,
mégis mindent eléget bennem.

De bennem ott a hit,
hogy egyszer elég erős leszel
szembe fordulni a világgal,
és választani engem.
Mert én már rég választottalak,
és nincs bennem több kétség.
Csak a vágy, hogy a te szíved is egyszer
ugyanilyen biztos legyen.

Ha eljön ez a pillanat,
nem marad kérdés,
csak mi ketten, az esőben táncolva,
minden kétséget elmosva,
teljesen, végleg.