Maradás

Nem egyszerűen szeretlek.
Ez már régen túl van azon a szón.
Ez az az érzés,
ami nem kérdez,
nem bizonytalan,
csak jelen van,
mint a szívverés.

Elveszek a barna szemeidben.
Nem azért, mert nem találom az utat,
hanem mert ott nem kell tudnom,
merre tovább.
Úgy nézel rám,
mintha látnád mindazt,
amit mások elől elrejtek,
és mégis maradnál.

Ha megérzem az illatát, rögtön otthon vagyok.
Nem emlék,
nem vágy,
hanem hazaérkezés.
Abban a pillanatban megszűnik a kint és a bent,
nincs védekezés,
nincs készenlét.
Csak te vagy,
és az, hogy végre letehetem magam.

Szeretlek a csendjeidért.
Azokért a percekért,
amikor nem történik semmi,
csak egymás mellett létezünk.
Mert ott érzem leginkább,
hogy nem kell többnek lennem,
csak annak, aki vagyok.

Néha félek ettől az egésztől.
Nem tőled,
hanem attól,
hogy mennyire mélyre engedtelek.
Mert benned már nem csak a szívem van,
hanem a bizalmam,
a törékenységem,
a legcsendesebb reményeim.

Te nem szép ígéret vagy,
hanem az a biztos jelen,
amihez vissza lehet térni akkor is,
amikor minden más bizonytalan.
Nem hangos szerelem ez,
hanem lassú,
mély,
megkerülhetetlen.

Szeretlek akkor is,
amikor fáradt vagy,
amikor nem beszélsz,
amikor magadba húzódsz.
Mert ilyenkor érzem igazán,
hogy nem a könnyű részeidhez kötődöm,
hanem hozzád.

Ha egyszer megkérdeznéd,
mit jelent számomra szeretni,
nem nagy szavakat mondanék.
Csak annyit:
benned maradni.
A napjaidban,
a döntéseidben,
az életed csendes pillanataiban.

És ha egyszer el kellene mondanom,
hol vagyok igazán önmagam,
nem egy helyet neveznék meg.
Hanem azt a pillanatot,
amikor a karjaid között
nem kell semmit bizonyítanom.

Mert ott,
abban az egyetlen ölelésben,
minden a helyére kerül.
Én is.