A mi asztalunk

Hajnal szélén indul a napod,
Akasztó már ébred lassan,
az Akasztói Halászcsárdában
te vagy az első mozdulat.

Brifkó, lépések, ismerős zaj,
asztalok közt otthon vagy,
nem csak ételt viszel kézben,
hanem figyelmet, szívet, nyugalmat.

Azt mondják rólad: te vagy a legjobb,
és én tudom, miért igaz,
mert nem csak pincér vagy ott bent,
hanem ember minden pillanatban.

Fél éve már a férjem vagy,
de nekem öröktől az otthonom,
ha elfáradsz, csak nézz rám,
én mindig itt vagyok.

Egy hideg Coca Cola az asztalon,
a polcon múlt és emlékek,
amit gyűjtesz, az te magad vagy,
apró darabokból egész élet.

Otthon Zsombor vár minket,
szemében tiszta bizalom,
nem csak egy cica ő nekünk,
hanem család, egy kis csoda-otthon.

Dorombolás, csendes esték,
amik mindent helyre tesznek,
amit a nap szétszedett benned,
mi együtt újra összerakjuk.

A villa formájú karperecek,
egyediek, mint az utad,
ahogy hordod őket a csuklódon,
úgy viseled az élet súlyát.

Fél éve már a férjem vagy,
de nekem öröktől az otthonom,
ha elfáradsz, csak nézz rám,
én mindig itt vagyok.

Legjobb pincér, sok munka mögött,
egy szív, ami sosem kér,
csak ad, újra és újra,
csendben, tisztán, szépen él.

Ha egyszer túl hosszú a nap,
és nehéznek érzed magad,
én leszek a megálló,
ahol végre lerakhatod.

Nem kell szó, nem kell kérdés,
elég, hogy hazaérsz,
mert amit építünk együtt,
az erősebb minden zajnál.

Az Akasztói Halászcsárdától
hazáig vezet az utad,
Coca Cola, nevetés,
és egy cica a szék alatt.

Fél éve a férjem vagy,
de egy élet is kevés lenne,
hogy elmondjam: büszke vagyok rád,
és szeretlek – mindörökre.