Magány

Léptem alatt reccsen az éjnek váza,
Hasad a lelkem, mint régi, kopott vászon.
Magányom fala, mint a kő, oly árva,
Nincs ki a nevemen halkan szólítson.
Megyek az úton, hol nincs se fény, se lábnyom,
Súlyos a teher, mi a vállamra rászakadt,
Keresem utam a sötét, néma tájon,
Érzem a szívem, hogy majdnem megszakadt.
​Elfáradt lábam már csak a port kavarja,
Szomjas a torkom, s az álmom is messze jár.
Bánat az arcomat sötétbe takarja,
Azt hittem, valahol egy ölelés vár.
De csak a csend válaszol, rideg és fagyos,
Mélyül a völgy, hol a reményem elaludt,
Mégis a sötétben, bár az ég viharos,
Látni akarom a titkos, rejtett kaput.
​Ne hagyd, hogy az éj teljesen elnyeljen,
Bár nehéz a szív, s a lélek most csupa seb.
Engedd, hogy a könnyed a porba leessen,
S holnap a terhed talán egy parányit kevesebb.
Mert minden sötétnek vége lesz egyszer,
S bár most a magány a leghangosabb társad,
Vár rád egy kéz, egy szelíd, tiszta ember,
Ki segít, hogy újra építsd a várad.