Hétköznap bánata

Szürke nap, mi bevonja a napfényt,
a hangokat, az ízeket,
a szürke, ami a reggeli kávédba kúszik,
és tőle még a méz is keserűbb lehet.

Már csak hétköznapok vannak,
az ünnepek levetik színes köntösük,
ahogy az emberforgatag szürkén hömpölyög,
és koldus közönybe fullad örömük.

Csak átlépik azt ki elesik,
részegnek hitt ember haldoklik a kövön,
rongy ruhája szurokba ragad,
mint szemfedél takarja be a közöny.

Átok ez, bánata a világnak,
ha elfordulok nem látom, nem az én hibám,
talán a Föld is fordítva forog,
és nem hallani már a lelkek lázadó dalát.

A hétköznap bánata sző új ruhát az időnek,
szürke napgombja lesz, szürke felhő palástnak,
néma könnyét hullajtja kibe a lélek hálni jár,
és így is hálát rebeg a mennyei atyának.