Anyák napjára

Anyák napjára

Ma én is, mint annyi jó gyerek,
szép ruhámba jártam be a várost,
hogy megvegyem a legszebb virágot.
Hisz anyámhoz készültem köszönteni,
áldás, megbocsátást kérni tőle,
azért a sok rosszért, mit gyerekként elkövettem.
A hosszú buszon töltött percek,
múltam fátylat lebbentették fel,
sok-sok virágos emlék éledt újra bennem,
és hallottam, mikor a szürke szemű ég,
bánatos könnye csendesen eleredt.
Izzadt tenyerembe fulladoztak a virágok,
olyan szoroson fogtam, mikor megálltam a kapunál.
Szép, kovácsolt vaskapu, rajta rozsdás virágszirmok,
mit a száz év idő foga lassan felzabál.
Átlépve a boltív alatt egy más világ,
az örök csend, örök béke, örök álom,
és most te itt laksz anyám.
A sírod kettőnk közt már örök távolság.
Hogy öleljelek most meg,
hogy hullajtsa kezedre bűnbánó könnyemet,
hogy ünnepeljelek, hisz szívem is szomorú,
itt a csend nem gyógyít, itt a csend fáj.
…..és mégis, éreztem, hogy mosolyod rám ragyog,
gyenge szellőkarod simogat,
ahogy a hideg márványon átrohant a napsugár.