Miháldi tűzoltók

Ha jön a riasztás, a csönd széthasad, felállunk azonnal, nincs kérdés, nincs szabadnap. Kabátot húzunk, a sisak a fejre száll, és újra velünk zeng az éjszaka: a sziréna az égbe kiált. A garázsban felpörög a motor hangja már, földre csap a csizma, indul a csapat tovább. A sötétben egyetlen jel tör át a falakon, a kékvillogó felcsillan, és vezet minket az úton. Ahol szükség van ránk, ott nem maradunk távol, a fényünk átvilágít a legmélyebb árnyakon. Miháldi önkéntesek vagyunk, ez a mi eskünk, a szívünk parancsa, éjfélkor is indulunk, mert valaki bennünk bízik ma. A falu álma mögött néha nagyobb a baj, a lángok szava fenyegető és vad zaj. De mi egymásra nézünk, tudjuk, mit kell tenni, mert csak az fél, aki nem tanult még helytállni. A hőség remeg, a füst a levegőt rágja, de a kezünk stabil, a lépésünk sosem hátrál. A remény ott forr minden mozdulatban, a szolgálat útján senki sem marad magában. Nincs hangos szó, nincs dicséret, csak a munka, a szív dobbanása visz előre újra. És ha a hajnal fényében lassan tisztul a zaj, mi csendben állunk ott, és tudjuk, megérte a harc. Ha jön a riasztás, mi indulunk tovább, a kabát, a sisak, a hivatás húz át a sötétség falán. A kékvillogó vezet, a sziréna messze kiált, Miháldi önkéntes tűzoltók vagyunk — a falu őrei mindenkor tovább.