Szerelmemnek

Mikor jön az éj, és minden hang elhallgat,
a gondolataim közt te vagy a dallam,
nem kell pénz, nem kell hírnév, semmi hamis,
mert ha rád nézek, érzem: van miért maradni.

Néha a világ kemény, szívem kopott már,
de te vagy a fényem, mikor köröttem a határ,
nem kell szín, nem kell dísz, csak te meg én,
Euridiké, te lettél az én békém.

Minden nap, mikor felkelek, téged látlak,
nem kell semmi más, csak a hangod, ha hallhatlak.
Ha elbuknék, te lennél az, ki felemel,
Euridiké, te vagy az, akiért élek el.

Nem ígérek csillagot, de ott leszek mindig,
a szívem ritmusában csak a neved ringik,
a múltam por, de a jövőm te vagy,
a remény benned él, s a jövőnk alatt ragyog a nap.

Tudod, én nem vagyok szent, se hős,
csak egy srác, ki végre érzi, mi az, hogy „örök”.
Mert ha ránézek a szemedre, a világ kisimul,
Euridiké, veled minden fájdalom elcsitul.

Minden nap, mikor felkelek, téged látlak,
nem kell semmi más, csak a hangod, ha hallhatlak.
Ha elbuknék, te lennél az, ki felemel,
Euridiké, te vagy az, akiért élek el.

És ha egyszer minden elnémulna,
a szívem akkor is hozzád szólna.
Nem kell szó, nem kell ígéret,
csak te — mert te vagy az élet.

Euridiké...
A neved zeng bennem, mint egy ima,
és ha egyszer elnémul a világ,
a csendben is te leszel a dallam, hidd el, drága.