Én a verset nem ismerem

Én a verset nem ismerem,
hol kusza rímek közé rejtve
meg bújó huncut mosolyok
takarnak elrejtve könnyeket.

Mintha véres takarót borítana rám az ég,
és fáj, és kérem, fájjon még,
ha csókot nem ad, nem ad ölelést,
és a vágy a csendbe aludni tér.

Némává válik a világ,
nézem a márványba vésett neveket,
mert a lélekben megbújt,
a sok ismerős, és a sok idegen.

Én a verset nem ismerem,
ne faragjanak a szavak,
ha fáj és csend lesz, és hideg,
legyen út, legyen mindenkinek.

Komor fák közt, sír a néma völgy,
harmat cseppen fürdeti önmagát,
mint selyem topánba táncot lejt a hölgy,
márványba vésik utolsó szavát.

Te elmentél, és könnyet hagytál nekem,
szeretni nem volt időm a rövid időben,
ha éreztem is, hogy néha fogtad kezem,
eltűnt egy lány, a néma zenében.

Nem tudom hol vagy, csak az ég tudja,
menekülnék hozzád, menekülnék futva,
magam siratom, siratom miattad,
mert semmit hagytál árva fiadnak.

Én a verset nem ismerem, mert minden rím átkozott,
könnyfelhő von érdes húzatott,
a pehelytollakat hideg márvány fedi,
mert érted sírtam tegnap, és érted sírok megint.