sonett

Csillagok alatt láttuk meg a napot.
Láttuk, mi együtt építhetünk nagyot.
Természetes volt, mint fényben az árnyék,
Keresztezett utak, egyszerű sorsjáték.

Tükör volt az, amit elénk tett az Élet,
Engem láttál benne, és én pedig Téged!
Láttad a sebeim akkor is, ha titkoltam,
Lelkedet hoztad el, amikor én elfogytam!

Láthatatlan fonállal magadhoz kötöttél.
Szorosan oda, ahol régen te megtörtél.
Erővel sodródtam, vitt messze az apály.
De engedtél túlélni és megélni a magányt.

Újraépül minden, ami én voltam valaha.
Felvirradt már bennem a gyógyulás hajnala.
Olyan barát leszek neked, ezt megígérem.
Amilyenre eddig nekem volt szükségem!

Köszönöm azt, hogy még mindig itt vagy.
Hogy nyár vagy akkor is, ha minden megfagy!
Köszönöm neked, hogy távolról is szerettél.
Hogy ott voltál így is mindig, ha kellettél.