Mint a puszta

Gondolsz rám?
Mikor száraz kórót sodor a szél
az út mellett, porfelhőt kavar
és összeszűkült pupilládon
át szürkén húz csíkot a szivárvány.

Kietlen puszta lét,
mint sovány mén
csak vonszolja magát,
lába rogyadozik, meg-megáll,
leülne, de nincs hová.

Még hosszú az út,
göröngyein botladozik a hajnal,
vörösen izzó gömb feszül az ég alján
és lassan araszol az idő.

Mint pusztában a repedező föld
a szomjas álmok úgy hasadnak,
vér buggyan száraz könny helyett,
a semmibe markol kezed,
már nem tudod, hogy ki segíthet neked,
hogy ki hullajt könnyeket
árva sírod felett.

Pedig egykor szárnyaltál, mint képzelet
vad tengerek felett.
Az ég kékjében fürödtél, nem féltél.

Tüdödből kiszakadt sóhajod
örvényt korbácsolt,
s szíved dobbanásába
beleremegett a föld.

De magányba taszított az idő,
és úgy állsz most egy magad,
mint kiégett puszta, de az ég tiszta,
nem csavar könnyeket rád,
pedig innád, mint egykor kedvesed szavát.

De most, mint száraz kórót kerget a szél,
mert az álmok elfolytak a föld repedésén.