Lázadó csend

Lázadó csend

Kinőtte magát bennem a csend,
kilépett belőlem, hívták éji hangok,
fekete ruháján már átragyogtak,
a fénylő csillagok.

Néztem, hogy örül, mert szabad,
más vidék kertjeiben keres már
édesebb gyümölcsöt magának,
az én kertem neki túl kopár.

Olyan hangosan kacag,
– mi van te szomorú szemű,
úgy szol csak benned a zene,
mint földre hullt törött hegedű.

Szakadt húrjai némák,
az ég fagyos könnye hull,
ölébe vesz a magány,
s rád újra csak a csend borul.

Álmodni küld az éj,
besüppedt, tenger csupán az ágy,
tanulsz úszni benne,
de megfojt az örvénylő vágy.

Míg a hajnal fénye átlebeg
az éj árnyai búcsút intenek,
s te szomorúan ébredsz,
és szemedből törlöd az éji könnyeket.