November búcsúja

November búcsúja

Gombát növeszt a komor november,
bolond gombát tán, úgy vigyorog,
mint bohóc a cirkusz fűrészporos színpadán,
s én érzem, hűvös könnye rám csorog.

Úgy kúszik az ég komor homlokára,
hogy takarja vénülő ráncait,
sárgult levélruháját ledobva,
magára zárva az idő börtönrácsait.

Hideg földhantjára dőlve,
még zöldellő fűszálakban gyönyörködve,
mint jó gazda, ki szemével éltet,
szól hozzájuk szellő hegedűje.

Keserves nóta a búcsú,
még magába zár néhány fényes napot,
hogy csendesen, ahogy jött, ködbe tűnve
ránk terítse a hajnali fagyot.

Gombát növeszt vén fák ráncos derekára,
bolondgombát, hogy kacagj, de te sírsz,
ballagsz a délutáni szürkületbe,
s párás ablakokra üzenetet írsz.

Lelassul a nappali rohanás,
mintha álmos lenne az egész világ,
ásít az embertömeg, ahogy lüktet
lehajtott fejjel, mint bukott diák.

Lassan elköszön a november,
mint vén koldus, ki vackára rogyott,
nyomába fehér lepel alatt széles mosollyal
jön a december, ahogy szokott.