Lélek nyúzó

Bús komorsággal gondolod,
magad lelke vajon hol bolyong,
ott, hol a magány álarca mögött
a nincs tovább fintorog.

Mikor szed cafatokra,
s leszel csak véres húshalom,
ha kiszáradt ajkad szegletén
az utolsó szó is megfagyott.

Ha fészkét rágja a motor,
a vér útjába rög került,
felkiált az Istenverte lét,
próbáltad, de nem sikerült.

Akkor a fényt
megszűri neked az éjszaka,
nem jut el hozzád kedvesed
szívéből felszakadt sóhaja.

Nem jut anyád könnye sem,
nem látod azon át a kék eget,
a fagyos jégen át csak azt látod talán,
mikor a bősz kaszás arcodba nevet.

De te nem sírsz, lehet, tán kacagsz,
félvállról veszed a gondokat,
füst-felhő kabátot veszel,
s szórod a pálinkaízű csókodat.

A tabletták keserű íze éget,
és nem érzed a száraz szirmok illatát,
nem látod már soha többet a remény
agyagba rajzolt, fényes lábnyomát.

Hiszed, majd angyal leszel,
a kapuban feloldozásra vársz,
de ha nem nyílik a kapu, csak legyintesz rá,
s nevetve a tüzes pokolra szállsz.