Nyugalom és csend honol a tájon. Sehol egy lábnyom. Lelkem is simul már, lassan talán nem vár mást csak Titeket, kik elültök csendben. Melletekben nem rezdül az űr, a Semmi peremén kívül nesztelen léteztek. Ó Egek! Ezen a telken én mit keresek? Csendet, rendet, mit nem adott meg anyám, az anyaföld sem ott, hol a hazám. Csak dúlt hitekkel földre hulltam, és felálltam és leborultam és másik orcámat tartottam, Kacagtam, meséltem, mosolyogtam, Adtam, kaptam és ledobott magáról A mától már nem a kultúráról elhíresült fészek, Készek már a koloncra a kimosott agyú konda népek. Csak az remélhet, ki vár csodát, vagy kinek élete a tét...