Egy koldus monológja

Egy koldus monológja

Nézz rám, ne fordulj el,
szemedbe nézek, és látom remegsz,
mert én a törésvonal vagyok,
folt a tiszta fehérben,
zaj az áldott csendben.

Én nem kértem ezt a szürkeséget,
a hideget, mi a csontomig hatol.
Volt életem, ahol ragyogott a fény,
és voltam valakinek fontos én.

Aztán nagy hullám jött,
és mindent elsodort,
munka, ház, család, mind odalett,
próbáltam erős lenni,
de a vihar csak duzzadt, duzzadt,
és nem csitult romos életem felett.

Most itt ülök a kövön remélve,
hogy zsebedből kigurul pár forint,
ahogy kérges szíved megdobban,
vagy megvetőn átnézel rajtam,
már nem ember vagyok, csak akadály,
sokan így tesznek, de már megszoktam.