Vajon ha

Vajon, ha

Vajon, ha kő lennék,
szívedre ölelnél,
vagy csak úgy,
hogy még fodrot se vessek,
egy feneketlen tó
mélyére dobnál.

Vajon, ha fa lennék,
ölelnéd derekam,
a hűs lomb alatt,
vagy, hogy süljön a hús,
mert épp éhes vagy,
hanyagul tűzre dobnál.

Vajon, ha könny lennék,
hagynád, hogy
végig guruljak arcodon,
megpihenni ajkadon,
vagy letörölnél,
nem törődve, hogy nekem fáj.

Ha lennék, tudnád, hogy vagyok,
át látva a ködön, keresve,
hittel, hogy fény is lehetek,
vagy szemedre örök köd hullna,
hátat fordítva a fénynek,
ott hagyva, hogy kioltsam magam.

Vajon, hányszor törhet össze egy szív,
hogy a nyílt sebeken át,
elillanjon a lélek,
ott hagyva egy magányos padon,
a meg nem élt álmokat,
szakadt kabátját a reménynek.