A visszapillantóban őrzött arc

Nem előre néztem.
A táj futott mellettem, a kanyarok öleltek,
a motor zúgása összeforrt a gondolataimmal -
de mégis hátrafelé figyeltem.
A visszapillantó tükrében ott volt az arcod.
Nem élesen, nem pontosan -
csak úgy, mint a régi nyarak fénye:
elmosódva, de tagadhatatlanul.

Minden megtett kilométerrel távolodtál,
de nem múltál.
Ott ültél mögöttem egy mozdulatban,
egy kósza kacagásban,
egy kézben, ami sisakot tartott,
egy szóban, amit soha nem mondtunk ki.
Barát voltál. Társ. Nem több, de nem is kevesebb.
Olyan valaki, akinek nem kellett magyarázni,
hogy miért indulunk útnak,
csak azt, mikor.

És most, hogy egyedül gurulok,
az út nem lett rövidebb, csak csendesebb.
Nem kérdez senki, hogy "jobbra vagy balra?"
Nem állunk meg fényképet készíteni
egy semmi különös út menti fánál -
amely számodra mindig valahogy különös volt.
De én még mindig megállok ott.
Mert az a fa most már te vagy.

A visszapillantóban nem a múltat nézem,
hanem azt, ami bennem maradt belőled.
Egy tekintet, amit sosem tudnék lerajzolni,
de érzem a bőröm alatt.
És tudom: nem jössz vissza.
De nem is kell.
Mert akit így hordoz az ember,
az soha nem tűnik el igazán

Melcsi Emlékére