Üres szobák

(Verze 1)
Megint hajnal lett, de minek,
Az álmaim rég eltemettem.
Tükörbe nézek, ki ez itt?
Csak egy árnyék, ki bennem rekedt.

A falak suttognak csendben,
Hallom, mit nem mond ki senki.
Belül ordít a lelkem,
De kívül csak próbálok lenni.

(Refrén)
Fekszem egy ágyban a démonjaimmal,
Nem győztem le őket, csak együtt maradtam.
Az üres szobákban ott vagyok én,
De már rég nem élek — csak úgy tűnök felé.

Fekete rózsa a szívemben nőtt,
Nem öntözte más, csak a fájdalom.
És ha kérdeznéd, hogy jól vagyok-e,
Hazudnék újra — megszokásból.

(Verze 2)
Napok telnek, mint homokóra,
Lassan pereg le minden remény.
Ne szólj, ne írj, nem kell a szó ma,
Nekem csak csend kell, és sötétség.

A mosolyom nem igazi rég,
A nevetésem csak hangos hazugság.
Olyan ez, mint egy színjáték,
Ahol minden este végül meghalok százszor.

(Refrén ismét)
Fekszem egy ágyban a démonjaimmal,
Nem győztem le őket, csak együtt maradtam.
Az üres szobákban ott vagyok én,
De már rég nem élek — csak úgy tűnök felé.

Fekete rózsa a szívemben nőtt,
Nem öntözte más, csak a fájdalom.
És ha kérdeznéd, hogy jól vagyok-e,
Hazudnék újra — megszokásból.

(Outro – lassú, halk rész)
Ha egyszer eltűnök, ne keress,
Csak hagyd, hogy a csend temessen el.
A fekete rózsa majd virágzik ott,
Ahol végül békére lelek.