Börtönben

Rám borul a négy fal, lassan múló idő.
Nem érdekel immár, milyen lesz a jövő.
Minden egyes nap olyan, mint a többi.
Én is csak egy vagyok, aki büüntetését tölti.
Megbűnhődök, mert bűnt követtem el.
Az élet poohara egy mérgezett kehely,
olyan kehely, amiből innom volt muszáj.
Csalódások sora mindent össze-vissza kuszál.
Hosszú rabság nehéz éveit idebenn töltöm.
Szigorú a fegyház, szigorú a börtön.

Nap nap után lelket ölő monotonitás,
nincs már témánk, nem beszél a régi cellatárs.
Felröppenne gondolatom, de megakaszt a rács:
Ne bántsd embertársad! -ez mindig jó tanács.
Pici madár jön, ő az igazi barát,
akárhová vittek, mindig megtalált,
elmondja mi újság, s bár végighallgatom
egyre csak töprengek azon az átkozott napon…
Mindig gyengém volt az erős-gyors harag,
ha később érek haza, talán minden megmarad,
de láttam nőjét életemnek más nyakába bújni:
nem tehetek róla, muszáj voltam szúrni…

Madárkám közben tovább is beszél,
pedig jól ismer már, vigaszt nem remél.
Megtudom, hogy odakint is igen rossz a helyzet:
csalás és árulás, az erkölcs fogyni kezdett.
Engem ez nem izgat, sőt sem számít!
Piros vér a fehér bőrön… ez a kép még kábít.
„Gyűlölök és szeretek” ezt mondta a költő,
a fény és árnyék jellegtelen formákat öltő.
Mennyi van még hátra, talán 30-40 év?
Bármennyi is, túl sok, észvesztően kemény.
Egy perc is hosszú és egy élet is kevés,
ha visszafordíthatnám az időt, az lenne mesés!
Éjszakai órában is rámtör az a hang,
nyugtalan az életem, cél nélkül pang.

Legszebb álmom még mindig az a szomorú-bús szem,
nem felejtem el soha, bár erre törekszem,
de nincs már többé nekem se nappal, se éj:
lelkem sötét kútja mérgezett és mély.
Segíts magadon, s Isten is megsegél!
Megteszi egy öv is, ha hiányzik a kötél…
Egy rossz pillanat és kisiklik az élet.
Drága földi világ, Isten véled!