Lyrics
Elbújt a nap, talán aludni tért,
leszállt pihenni a szürke köd,
betakart mindent és mindenhol.
A sűrű fátyol elrejti a könnyeket,
melyet temetőben a sírók ejtenek.
Kik őriznek régi emlékeket,
búsan és jajongató szívekkel,
siratják a fájdalmas enyészetet.
Lépkedek csendesen szuszogva,
minden sírhalom rám köszön,
de nincs, ki integessen onnan.
Ki aluszik ott, a sírkereszt mutatja,
és azt, hogy mikor volt az utolsó útja.
E sír, tán egy copfos kisleányt rejt,
alig töltött a földön néhány évet,
angyalként egyenesen a mennybe ment.
Megyek tovább a sírok között,
mennyi fiatal és öreg nyugszik itt,
a halmok ezernyi emlék gazdáját őrzik.
Ők is gondoztak itt valamikor sírokat,
hoztak azokra gyakran virágokat.
Halottak napján gyertyákat gyújtottak,
kezüket összekulcsolva imádkoztak,
és akkor a halottaikra gondoltak.
Közeledek a családi sírhoz, az enyémhez,
úgy érzem, mintha hazamennék,
itt nyugszik, kit oly nagyon szerettem.
Az emlékek velem jönnek a múltból,
szemem könnyes lesz a fájdalomtól.
Szép virágot hoztam én magammal,
gyertyák, mécsesek pislákolnak hamar,
és imám az égbe száll bizalommal.